5.Fejezet

Sziasztok! 

Tudom, hogy szombat van és nem péntek, de tegnap semmi erőm nem volt, hogy feltegyem a frisst! Nagyon elfáradtam, hiszen 6.-os gyerekekre kellett figyelnem reggel 7-től este 6-ig és hozzá teszem azt is, hogy ezt mind egy erdő közepén! Nagyon fárasztóak voltak!
Jövő héten se biztos, hogy tudok pénteken frisset hozni, mert be kell még gépelni és szerdán töri vizsga, csütörtökön matek és pénteken angol TZ! Meglátom, hogy sikerül-e időben felrakni. :D

Bocsi a sok rizsáért! :D
Puszi nektek: Nixypixy

5.Fejezet: Megmentés

Amikor benyitottam a lakásba, már tudtam, hogy anya nincs itthon. „Letapogattam” a házat, hátha hallok valamit, mikor ugyanolyan gondolatot hallottam, mint az utcán.  A szobámba teleportáltam, de mint utólag rájöttem nagy hibát követtem el.

-Hello banya –hallottam meg egy gúnyos hangot. Az a farkas volt, aki hazáig, vagyis Tom házáig követett. Egyszer csak előttem termet, megfogta a karom és egy nyakörvféleséget tett a nyakamba. –Így már nem tudsz megszökni. Tudod, ez elszívja az erődet –simított végig a fekete anyagon. –Most pedig megtanítalak a tisztességre, és utána elviszlek a falka vezérnek. –mesélte el a terveit, amik egyáltalán nem tetszettek. A nyakörves dolog se dobott fel igazán, így elkezdtem azt a másik kezemmel feszegetni, de nem akarta megadni magát.

A hülye bolhás se volt türelmes kedvében. Rám morgott, majd a földre lökött. Segítségért akartam kiáltani, hátha valaki meghallja, de ö megelőzte egy pofonnal, majd bekötötte a számat, és a kezeimet is összekötötte.

Nem is tudom, miért, de Tom képe ugrott be, ahol azt nagyarázza, hogy érzi az érzelmeimet. A félelemre kezdtem koncentrálni. Féltem, ettől az őrülttől, féltem, hogy elvisz Adrianhoz és féltem, attól, hogy meg fogok halni.

Sikítani akartam, mikor újra felém fordult. Könyörgően néztem rá, de nála ez nem használt, csak még jobban nevetni kezdett. Viszont az az örömöt nem adtam meg neki, hogy sírni lásson. Már épp újra meglendítette a kezét, mikor hirtelen eltűnt előlem. Még hallottam egy ordítást, majd minden elsötétült előttem.

Álmodtam. Nem látomás volt, csak egy álom. A kutyuskával álmodtam. Elvitt Adrianhoz, és együtt röhögtek a nyomoromon. Senkit nem érdekelt, hogy könyörgök, hogy engedjenek el. Egyszer csak Adrian abba hagyta a nevetést és egy kést vett elő, majd egy gúnyos vigyor kíséretében a mellkasomba döfte azt. Sikítva ültem fel az ágyon, kapkodva vettem a levegőt. Féltem, és remegtem.

- Maya, nyugodj meg, csak egy álom volt –szólalt meg egy kedves hang. Megpróbálta megfogni a kezem, de én ellöktem magamtól. Mi van, ha Ő is meg akar ölni? Ő nem hagyta magát, az állam alá nyúlt és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. A fekete szemek aggódva csillogtak. Ebből rájöttem, hogy Tom soha nem bántana. A vámpír eddig mindig megvédett, nem most kezdett volna a halálomon gondolkozni.

- Tom? –néztem rá félve. –Hogyan…? –akartam kérdezni, de közbe vágott.

- Éreztem a félelmedet, nagyon nagy löketett kaptam belőle –húzta el a száját. –Először azt hittem, tőlem félsz, ezért haza mentem, majd amikor erősödött a félelmed átjöttem, hogy megnézem minden rendben van-e. Amikor megláttam az a büdös kutyát, hogy meg akart ütni nem tudtam megállni, hogy ne… -nem nézett a szemembe. Helyette az ablakon nézett kifelé.

- Mit csináltál? –kérdeztem.

- Nyugi, nem öltem meg, csak egy kicsit megvertem, - ahogy téged is akart –majd visszaküldtem a falkájához –szinte morogva beszélt. Nagyon dühös volt. -Nem tudom, mit csináltam volna, ha nem érek ide időben. Hamarabb kellett volna ékeznem –simított végig az arcomon, ahol kicsit fel volt dagadva, a hanga épp olyan lágy volt, mint az érintése.

- Köszönöm –ráraktam a kezem a kezére. Most tudatosult bennem előbbi szavai. –Miért hitted, hogy tőled félek?

- Én…nem tudom, csak ott az erdőben…én –makogott össze-vissza. Elmosolyodtam, nagyon aranyos volt. Maya, erre gondolnod sem szabad! –Mi olyan vicces? –a kezét összekulcsolta az enyémmel, és a combjára tette őket. Ez nagyon romantikus gesztus volt. El kellett volna húznom a kezem, de mégse tettem. Hogy miért nem? Magam se tudom.

- Csak az, hogy vámpír létedre nem tudsz kinyögni egy értelmes mondatot –mosolyogtam rá. Majd témát váltottam. Elég a rosszból, jöhet az én tudós énem. –Egyébként hány éves vagy?

- Ööö..301, de csak 19-nek nézek ki –egy kicsit megdöbbentett. Gondoltam, hogy öreg, de hogy ennyire!?

- Milyenek a vámpírok? –kérdeztem rá.

- Hmm..3 rétegre különülünk el. Vannak a kékvérűek, vagyis a királyi család és a nemesek. Ők nappal is tudnak járkálni. A második réteg a katonák, ők kint tudnak maradni nappal, de nem olyan sokáig, mint a nemesek. Az utolsó rétegbe a többi vámpír tartozik, ők már úgymond teljesen éjszakai lények.

- Mi az általános jellemzőitek? –egyre jobban érdekelt a vámpíros téma. Főleg, hogy ezzel Tomról is többet tudok meg.

- Hát gyorsak vagyunk, úgy is tudunk táplálkozni, hogy nem ölünk meg senkit. Sebezhetőek vagyunk. Nem könnyű megölni minket, de nem is lehetetlen. Egy vámpír életében csak egyszer lesz szerelmes. Nem tudom, hogy még mit mondhatnék –rázta meg a fejét.

- Én se –érdekes ez a pár választós dolog. Talán van valami kötelék?

Ekkor eszembe jutott a nyakörv. Odakaptam a kezemmel, ezzel elengedve Tomét, de már nem volt a nyakam körül.

- Te szedted le?

- Igen. Nem csak az erődet korlátozta, hanem az élet energiádat is elszívta –sejthettem volna.

- Még egyszer köszönöm –puszit nyomtam az arcára. –Most gondoltam bele, hogy másodjára menettél meg 

– végignéztem rajta, és láttam, hogy elpirult. Mint már az előbb is megemlítettem, nagyon aranyos.

- Igazén nincs mit – ekkor hallottam meg odalentről anyám gondolatait.

- „Kíváncsi vagyok, mennyi pénze van Joe-nak!” – Csak erre tud gondolni? Hát ez már nevetséges.

A lány két hete nincs itthon, és azon töri a fejét, mennyi pénze van a pasijának? Milyen anya az ilyen? Jó, tudom, hogy az enyémet a pénzen kívül semmi más nem érdekli. Talán apa is a miatt, hagyott el anno bennünket, vagy elege volt abból, hogy nem az igazi lánya vagyok. Vajon anyám miért tart még maga mellett? Dühösen fújtam egyet. Saját magamat hergeltem fel.

- Mi a baj? –aggodalmaskodott Tom. Ja persze, Ő nem hallja a gondolatokat!

- Anyám a baj –meséltem el neki a problémámat.

- Akkor én megyek is –felkelt az ágyról, és az ablak felé vette az irányt. Nem tudom milyen késztetésből, de megfogtam a karját, mire kérdőn hátra fordult.

- Ne menj el! Maradj itt velem –kérleltem. Féltem, és nem akartam egyedül maradni. Anyámat se akartam látni egy darabig.

Sóhajtott egy nagyot, majd arrébb tolt az ágyon, és befeküdt mellém. Én meg a mellkasára hajtottam a fejemet. Jól esett, ahogy a szívdobogását hallgattam. Megnyugtató volt. Tom elkezdett a hajammal játszani, én meg a mellkasára kezdtem rajzolni.

- Azt hiszem, egyre jobban kedvelek –vallottam félálomban, majd ásítottam egy nagyot.

 - El se hiszed, mennyire jól esik ez nekem –valamit még mondott, de azt már nem értettem, az orromban még éreztem a csodás illatát, majd álomba merültem.