6.Fejezet

Sziasztok!!

Boldog vagyok, hogy időben tudtam hozni a fejezetet! :D Ez egy kicsit nyugis rész lett, beszélgetős, tele érzelmekkel, de a következő fejezet egy egészen másfajta lesz ;)

Láttam, hogy érdekelne titeket egy Tom szemszögű fejezet! Igazán örülök neki. Már tudom is, hogy mikor fogom berakni, csak azt nem, hogy a mostani fejezetek közé is rakjak! Hmm...nehéz kérdés, és a választ rátok bízom. Ha nem nagy gond, írjátok le komiba, hogy szeretnétek-e a következő fejezetben Tom szemében látni a világot. :D :D 
Még el nem felejtem, raktam ki új képeket a szereplőkhöz! :D

Jó olvasást! :D
Puszi: Nixypixy

u.i.: Ez a fejezetet külön ajánlom Csöppségemnek!! Remélem rájössz, hogy miért ;)

6.Fejezet: Boldog nap

Másnap mikor felkeltem, nagyon furcsa dolgot tapasztaltam. Az ágyam mozog! A hírtelen jött felfedezésem eredményeként az ágyam mellett kötöttem ki. Sajgó fejemet tapogatva halk kuncogás csapta meg a fülem, majd egy fej jelent meg előttem.

- Minden oké? –mosolygott még mindig.

- Jah…azt hiszem –bizonytalanodtam el a végére. Kicsit még fájt a fejem.

- Gyere, segítek –nyújtotta a kezét, de még mindig ott volt a szája szélén egy huncut mosoly. –Mégis hogyan kerültél a földre? –ültünk le mindketten az ágyra.

- Hát… azt hittem, hogy az ágyam mozog –sütöttem le a szemem és közben el is pirultam. Mikor felnéztem, láttam, hogy Tom alig bírja visszatartani a nevetését.  –Nevess csak nyugodtan, tudom, hogy vicces –sóhajtottam egy nagyot. Egyszer csak Tomból kitört a nevetés. Más az ágyon feküdt és úgy röhögött.

- Neh-Ne haragudj, de ez nagyon tetszik –nézett végre rám. –Nem az ágyad, hanem én voltam.

- Ha nem mondod, rá se jövök –vágtam vissza neki. –Elhiheted, hogy rájöttem, mikor talajt fogtam.

A hasam jelzésére fogtuk magunkat, és a konyhába vettük az irányt.  Mikor lementünk, hogy együnk valamit, anyám már akkor nem volt otthon. Biztos megint annál a Joe-nál vagy ki a bánatnál van. Pedig tudta, hogy tegnap jövök haza.

A konyhába összedobtuk a reggelit. Rántotta és bacon. Persze a reggeli készítés se zajlott zökkenő mentesen. Rá kellett jönnünk, hogy a vámpír barátom nem tud főzni, és nekem még korán van az ilyen procedúra elvégzéséhez. Hát igen, aki só helyet, cukrot akar használni…

A nap többi részét is együtt töltöttük. Mesélt még a vámpír társadalomról, és a családjáról is. Elmondta, hogy van egy öccse, Gabriel, aki 234 éves. Tom meséjéből nagyon érződött, hogy mennyire szoros a kapcsolatuk. Irigylem őket ezért. Több mint 200 éves kapcsolat, ami nem romlott egyszer se meg.

Estére Amanda is megjelent. Boldog voltam, hogy újra láthattam vámpír barátnőmet. Nagyon sokszor kért bocsánatot, hogy eltitkolta előlem, hogy micsoda én pedig nem győztem leállítani. A vámpír herceg csak mosolygott rajta, de miután tizedijére kezdte újból, mér neki is sok volt.

- Julyról tudsz valamit?- kérdeztem rá a másik barátnőmre. Habár már nem tudom, hogy hívhatom-e még annak. Amanda arca szomorú lett.

- Mikor elmentél tőlünk, Ő és Adrian is lelépett. Nem szólt semmit, csak követte az a bolhafészket. Azóta nem láttam.  Próbáltam hívni, de nem veszi fel, egyszerűen kinyomja. Pedig az se érdekelt, hogy farkas, így is a barátnőm volt –nem bírta tovább és sírni kezdett. Oda ültem mellé, és vigasztalni próbáltam.

Mégis hogy tehette ezt July? Azt hittem, hogy mi igaz barátok vagyunk. Amanda, July és én. Ennek a barátágnak nem szabadott volna azért tönkre menni, mert nem egy fajba tartozunk. Milyen kegyetlen is a világ…

Késő este volt, mikor Amandának mennie kellett. Hogy hova? Nekem se mondta meg, de az tuti, hogy Tom tudja. Sokáig nem szóltunk meg csak ültünk egymással szemben. Csönd és béke. A két legjobb szó, ami jellemezte ezt az állapotot.

- Mikor találkozhatok az igazi szüleimmel?- törtem meg a harmonikus csendet. Nem tudom, miért, de most fontosnak éreztem, hogy megtudjam.

- Nem tudom –töprengett. –Talán, ha vége lesz ennek az egész hülyeségnek.

- Minek? –hátha most valamit elmond. Titkol valamit ebben az egyben biztos vagyok, de hogy mégis mit, azt már nem tudom.

- Sajnálom –nézett rám. -,de még nincs itt az ideje, hogy  megtudd –elém állt és végig simított az arcomon.

- Mikor jön el? –hajtottam felem a tenyerébe.

- Hamarabb, mint ahogy akartam. Hidd el nekem. A biztonságod érdekében nem mondhatok még semmit, és nem vihetlek el hozzájuk. Tényleg nagyon sajnálom –ahogy kimondta egyre közelebb hajolt hozzám. Meg akart csókolni. Én is akartam, de nem voltam tisztában azzal, hogy mit érzek iránta. Elfordítottam a fejem, és így csók helyett egy puszit adott az arcomra. Mikor elhajolt, láttam az arcán a csalódottságot.  

- Tom, ezt még mindig nem kéne –néztem a szemébe.

- Miért nem? –pillantása gyötrődő volt, és szomorú.

- Mert még én se vagyok biztos az érzéseimben.

- Értem, –suttogta maga elé. –de ugye szólsz majd, ha rájöttél mit érzel? –csillant fel reménykedően a szeme. 

Aranyos volt, és fájt a szívem így látnom Őt, de nem értetem magamat és ez megrémisztett. Lássak tisztán, felejtsem el Adriant, segítsek Amandának a Julys ügyben, majd utána jöhet a szerelem. Talán megérti Ő is.

- Te leszel az elő, aki megtudja –megsimogattam az arcát, majd egy lehelet finom piszit adtam neki.

- Nekem már ennyi elég –nevetett fel, majd szorosan átölelt.

Határozottan boldog napot zártunk. Ezt a napot már semmi és senki nem ronthatja el. Ebben a pillanatban nem igazán érdekel az a hatalmas nagy titok, Adrian és még anyám se. Most csak az számít, hogy Vele lehessek. Azzal, aki felforgatja az érzelmi világom.

Tom, lehet, hogy szeretlek?